Hogy ne tűnhessen úgy, hogy hanyagolom a shoegazereket, íme, itt a Curve! Ha nem is überelhetetlen klasszikus vagy éppen kultzenekar, azért mindenképpen figyelmet érdemlőek, mint egy érdekes jelenség egyik legfőbb (és legjobb) képviselői.
Két sokat próbált zenész, Dean Garcia és Toni Halliday 1990 táján tesz egy próbát, hogy meglovagolja a zajos popzene által keltett hullámokat, s egyúttal egy kis pénzt is keressen. Kevin Shields (My Bloody Valentine) bűvészkedései a keverőpult mögött precedensként szolgáltak, hogy bizony egy stúdióban akár jobb eredményeket lehet produkálni, mint egy próbateremben. Gitársávok variálása, effektek húzogatása, itt egy kis visszhang, ott egy kis gerjedés, s máris kész a művi gitárfüggöny. A másik kitűzött cél: hogy a lemez a klubok dj-pultjain kössön ki. Ehhez pedig táncolható ritmusok szükségeltetnek. Kölcsönvették hát a manchesteri rave-szcéna (lásd Madchester) lomha funky-s ütemeit, amiket aztán erőteljesen hangsúlyossá tettek. Ám a művészet oltárán is próbáltak áldozni: a szövegek (és az image) inkább egy dark wave zenekar gondolatvilágára utalnak.
Debütáló lemezüket (Doppelganger, 1992) meglehetősen erős EP-felvezetéssel harangozták be, szám szerint néggyel – a dalok túlnyomó része nem is szerepel a z LP-n. Ez az időszak a zenekar fénykora. A shoegazer-éra lecsengésével ők is feloszlanak, majd az újjáalakulás után inkább az elektronikus vonulat felé orientálódnak.
Utolsó kommentek