1991-92 táján meg voltam őrülve a Ned’s Atomic Dustbinért. Ez volt talán az utolsó nagybetűs Tinédzser-Rajongásom. Közhelyszerűen hangzik talán, de ez a zenekar és ez a lemez alapjaiban határozta meg azokat az éveimet. Ezért is hallgatom őket azóta is szívesen. Az egyik tag hatalmas Fuckin’ Fuck feliratú kötött(!) pulcsija, az énekes féloldalasan a szemébe fésült frizurája (ős-emo, ha-ha!), a „háromkezű” dobos, az ökörködős videóklipek: megannyi részlet, ami tökéletesen passzolt az én kamasz lelkivilágomhoz.

A zene meg… Táncos, de mégis dögös. Mintha a Stone Roses játszana Buzzcocks-feldolgozásokat. A legegyszerűbb pop-punknak nevezni. Van abban valami báj és őszinteség, amikor egy popzenekar felvállalja (pontosabban, nem tudja nem felvállalni) a punk felől érkezett hatásokat, legyen szó az attitűdről vagy épp a zenéről. (Amikor viszont egy punk banda kezd el nyitni a pop felé, az többnyire egyenértékű az elkurvulással…)

Elég speciális volt a felállásuk is. A ritmusgitár hiányzott, helyette még egy basszgitár szerepelt, amely hozta az akkordokat, így a szólógitár is kiélhette magát, de sosem jutott el az öncélúságig.

Sajnos, mást nem nagyon tudok ajánlani tőlük, mivel egy-két későbbi kislemezen kívül semmi más lemezük nem ütötte meg a(z általam magasra tett) mércét. (Sztori és diszkográfia itt). Talán emiatt a csalódottság miatt nem is rajongtam – a szó szoros értelmében – semmilyen zenekarért azóta.

Ned's Atomic Dustbin - God Fodder (1991)

A kedvenc számom. Kicsit erőtlenül szól ezen a koncertverzión, viszont gyorsabban játsszák, ami azért sose rossz: