Bringing Up Baby

Ha el akarnám bliccelni a blogírás minden kínját és szépségét (de én ilyet soha nem tennék!), akkor minden további szófacsarás helyett csak annyit írnék a glasgow-i illetőségű Olympic Swimmers-ről, hogy for fans of, vagy még trendibben, FFO: The Sundays, Evans The Death, Rainer Maria. És ennyi.

De mivel lelkiismeretes bloggernek tartom magam (ha-ha), tovább erőlködöm, hogy körülírjam az Olympic Swimmers-t (bandcamp és a No Flags Will Fly című bemutatkozó albumuk kapcsán készült interjú). Például az is alapból szembetűnő, hogy dreampop/shoegazer témakörben sem teljesen elveszettek. Vagy hogy Susie Smille hangja egy dalon belül képes megidézni Harriet Wheelert, Caithlin De Marrais-t és Liz Frazert, sőt, olyanokat is, akiket még így első hallgatásra nem tudtam beazonosítani.

Még az i.e. (internet előtti) időkben történt, amikor a zenei trendek még többnyire szájhagyomány útján terjedtek, hogy egyre többen kezdték emlegetni az emo-hardcore-t, hol csillogó szemű lelkendezések közepette, hol meg indulattól fröcsögve. Gondoltam, itt az ideje, hogy személyesen is tanulmányozás alá vegyem a témát, és kértem a haverokat, hogy adjanak kölcsön pár CD-t, ami szerintük jó. Nos, amellett, hogy gazdagodtam néhány klasszikus albummal, rá kellett jöjjek, hogy én ilyen zenéket már évek óta hallgattam (csak senki nem hívta emónak), s a Whippersnapper például egyáltalán nem illik ide.

Merthogy a Long Walk egy kifogástalan hardcore-punk lemez – a dallamosabbik fajtából. Atlantából Kalifornia és New York is egyformán messzinek tűnik, így nem is csoda, hogy jó érzékkel sikerült ötvözniük a különféle hatásokat. Amikor kell, van tempó, aztán okos váltások, néhány prímszámnyi matek bele, és iskolai fiúkórusokat megszégyenítő vokálok és énekharmóniák. S bár a szövegek témái rendíthetetlenül követik az előírásokat, mégis sikerül kreatívan és intelligensen elővezetni azokat. There’s a strength in survival, so say yourself this soft recital.

Whippersnapper - Long Walk (1999)

Bevallom, még jól is jött nekem ez a pihentetőnek szánt válogatás-hónap. Ezen idő alatt mintegy varázsütésre kezdtek sorjázni az új hanganyagok, illetve a közeljövő bejegyzéseinek témái. Elsőként muszáj vagyok egyből két vadiúj nagylemezt is megéljenezni, mindkettő jó eséllyel pályázik az év albuma-listám magasabb régióiba.

Amelia Fletcher. Újra és újra és újra. Mintha teljesen magától értetődő lenne, jön és ír egy perfekt popdalokkal telepakolt lemezt, a Tender Trap negyedik albumát. Valahol azt olvastam róla, (és mélyen egyet is kell értsek vele), hogy ha Amelia a telefonkönyvet énekelné el, még az is twee-tünemény lenne. Pláne, hogy dalba önti másik nagy idolomat, a My Bloody Valentine-t is.

A Seapony második LP-jét is nagyon vártam a beharangozónak szánt What You Wanted c. dal után. Szerencsére nem kellett csalódnom. Az első hallgatás során már röpködtek a fejemben a jelzők és az együttesnevek. A Vaselines ártatlan kamaszlázadása találkozik a Young Marble Giants kissé öntörvényű basszusfutamaival és a Field Mice naiv akkordjaival, s az egészet körüllengi Bilinda Butcher ábrándos törékenysége.

(A Seapony link innen van, thx)

Egy bravúros huszárvágással sikerült véghez vinnem, hogy a Kommentár nélkül című rovat, illetve a magyar szekció is helyet kapjon ebben a hónapban – mindezt ráadásul válogatás-formátumban oldottam meg. Itt most nem egy dalszöveg, hanem a számcímek azok, amik nem igényelnek semmiféle további hozzáfűznivalót. (Ennyi kommentár azért mégiscsak szükségeltetett, na…)

September Songs – No Comment

01 Trottel - Emigránsok

02 Álomgyár - Hová menjek?

03 QSS - El innen!

04 URH - Vigyetek el

05 Revue 87 - Menekülj el innen

06 Sexepil - Zombies Go To Manhattan

07 Európa Kiadó - Elmentek a fiúk

Íme a minitrilógia harmadik, s egyben befejező része. Filmzenék. Pontosabban inkább televíziós sorozatok zenéi. Nem vagyok nagy rajongója az ilyesminek, hiszen ezeknek a lényege pont az lenne, hogy egy nagy audio-vizuális élményt nyújtson a néző számára, vagyis látvány nélkül nem sokat érnek.

Viszont ha sorozatokat néz az ember, akkor a sokadik epizódnál már akaratlanul is a fülébe mászik az a főcímzene, ha meg egy dramaturgiailag fontos dalról van szó egy különösen jól sikerült részben, akkor garantált, hogy kultikus sláger született. (Egy turpisságot azért elkövettem a válogatás összeállításánál: a St Trinian’s nem tv-sorozat, hanem egy mostanra már hét részt számláló mozifilm-széria, de jól illik ide, mert ha nem imádnám a filmet, a zene önmagában valószínűleg nem jönne be…)

September Songs - Even If Nobody Else Sings Along

01 Introduction (Ashes To Ashes)

02 Edmund Butt - Title Music (Ashes To Ashes)

03 Girls Aloud - Theme To St. Trinian's (St Trinian's)

04 Cass Elliot - Make Your Own Kind Of Music (Lost)

05 Chevy Chase, Eric Olsen & Tom Wolfe - Getting Rid Of Britta (Community)

06 Robin Sparkles - Let's Go To The Mall (How I Met Your Mother)

07 Murray Gold - Doctor Who Theme (Doctor Who)