Nem szoktam kifejezetten lemezkritikákat írni, maximum lelkendezek egy pár gondolat erejéig egy aktuális kedvencről, most azonban kivételt teszek. Az ok pedig a Ringo Deathstarr új albuma, amit nagyon vártam ugyan, mégis van némi keserű szájízem. Ahogy a vicc is tartja, a rövid értékelésem: jó, bővebben: nem jó… Hogy is magyarázzam? Úgy kezdik a srácok, hogy ők most teli tüdőből nekiállnak újraértelmezni az Isn’t Anythinget, ami aztán egy idő után átfolyik egy kedélyes acid tripbe, hogy a lemez végére már a Sonic Youth poposabbik reinkarnációjának képzeljék magukat. Ez így együtt mind nagyon jól hangzik, nincs is ezzel semmi baj, csak épp a már első hallgatásra is nagyot szóló slágerek hiányoznak nekem. Az olyanok, amikkel a Colour Trip tele volt pakolva. (Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem fogom a továbbiakban tanulmányozni a lemezt, még szép, hogy fogom, egyúttal kihasználom az alkalmat, hogy elsüthessem ezt a zavarba ejtő képet Alex-ről…)