Akik rendszeresen olvassák firkálmányaimat, azok tudhatják, hogy igyekszem változatossá tenni a témaválasztást, és egy karcosabb zenét többnyire egy szelídebb szokott követni, de most kénytelen vagyok megtörni a sormintát. Ugyanis a napokban eléggé beleszerelmesedtem a Lebenden Totenbe. Nem gondoltam volna, hogy a noise-punk okozhat még nekem meglepetést, mivel ott többnyire elegendő, ha hűen követik a Discharge/Disorder/Confuse által kijelölt ösvényt mondván abból nagy baj nem lehet.
A Lebenden Toten azonban maga a stílusirányzat esszenciája. Egyszerre van meg benne a tiszteletadás és az újító szellem. A gitár úgy visít, mintha magától William Reidtől lesték volna el az erősítők, torzítók beállításait. A dob és a basszus annyira együtt van, hogy gyönyörűen képesek kontrollálni a káosz erőivel vívott csatájukat. Az énekesnő meg nem elégszik meg a puszta visongással, bármelyik „klasszikus” punk vagy hardcore zenekarban megállta volna a helyét. Ja, és a felvételeik sem azok az igénytelen lo-fi szarok, amik igen gyakran már az élvezhetőség rovására mennek.
Ízelítőnek három dal egy válogatásról, ami a State Laughter című gyűjteményes CD-n is megjelent. (Diszkográfia, egy interjú 2006-ból).
Utolsó kommentek