Nem nevezném magamat Magnetic Fields-rajongónak, talán egy albumát ha hallottam, többnyire csak random összevisszaságban futok össze a dalaival. Ami azt illeti, Stephen Merritt egyszemélyes elmegyógyintézete néha kicsit sok nekem. Mindezek ellenére a 100.000 Fireflies című dalt a legkedvencebbek közé vagyok kénytelen sorolni.

Pedig nem igazán az én világom. De talán pont emiatt van ez a különleges íze. Dühös punk-számból, zajos popdalból fel tudok sorolni „százat, ezeret”, és mind-mind valamiért nagyon közel áll hozzám, igazából választani se tudok köztük. Ezzel szemben ez a dal nagyon messziről érkezett. Barokk szintipop: rizsporos parókában ülnek előkelőségek egy 18. századi estélyen, egy önjelölt Beethoven klimpírozik, az énekesnő épp a szívét pakolja ki a nagyérdemű publikum elé, ám az urak és a dámák csak merednek maguk elé mélabúsan. (Kábé, mint Greta Garbo…) A Superchunk később aztán megmutatta, hogy ezt akár ők is írhatták volna. Why do we keep shrieking, when we mean soft things?
(Itt és itt találtam egy kisebb elemzést a dalról).

100,000 Fireflies
The Magnetic Fields – 100,000 Fireflies
Superchunk – 100,000 Fireflies