A Lush-posztban elpöttyintettem, hogy bizony, a Pale Saints is megérdemelne egy bejegyzést az alulértékelt shoegazer-klasszikusok témakörében, így minden további mellébeszélés helyett következzenek is ők.
Alulértékeltségük egyik oka tulajdonképpen az, ami ki is emeli őket a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának zajospop-masszájából. Bátran kísérleteztek: gyakorlatilag a játszóterüknek tekintették a hatvanas évekig bezárólag minden stílusirányzatot. Váratlan tempóváltások, a tiszta akusztikus hangzás hirtelen átcsap zajorgiába, a háttérben egy végtelenített pszichedelikus gitárszóló tekergőzik, bizarr hangeffektek tűnnek fel, s mindehhez Ian Masters falsetto hangja társul. 1990-ben csatlakozott hozzájuk a Lush-ból kivált Meriel Barham, amit sokan árulásként éltek meg. Tény, ami tény: első (kisebb) sikereiket már az új énekesnővel érték el.
A második lemez (In Ribbons) után Masters kivált, az utolsó albumukat már nélküle vették fel – nem is sikerült olyan jól… Ami még ajánlott hallgatnivaló, az az EP-gyűjtemény Mrs Dolphin.
Pale Saints - The Comforts Of Madness (1990)
Utolsó kommentek