Shoegazer-klasszikusnak mindenképp, viszont ismeretlennek aligha lehet nevezni a Lush-t. Minden, magára valamit is adó stílusirányzat-történetben ugyanis nagybetűkkel kell, hogy szerepeljen a nevük. Ismeretlen(ebb) talán csak ez a debütáló hanganyaguk lehet.
Két 14 éves kislány, Emma Anderson és Miki Berenyi barátságával kezdődött minden. (Igen, tényleg Miki Berenyinek hívják! Anyja japán, apja magyar, ő meg echte angol… Érdekes módon ezt a Barátok közt-vonulatot még az angol nyelvű wiki-oldalán is feltüntetik.) Csatlakozik hozzájuk két srác és Meriel Barham, akiről majd – ha egyszer sorra kerülnek – a Pale Saints kapcsán kell több szót ejtenem, és elindul a Lush története.
Szigorúan véve csak az 1992-es Spooky tartozik a shoegazer címszó alá, ezen hallhatók ugyanis a karakteres Lush-hangzás jellegzetességei, mint például a fátyolos énekhang-kettős vagy a szépenszóló Rickenbacker-hangzás. Valószínűleg pont ugyanígy szólt volna, ha a Brontë-nővérek zenekart alapítottak volna valamely ködbe burkolt angol lápvidéken… (Aztán a ’94-es Split c. albummal már a britpop vizeire eveztek, de ez is jól állt nekik. Utolsó albumuk, a Lovelife igazi slágerparádéra sikerült).
Emma Anderson azóta Sing Sing néven – nem, ez sem az a Sing Sing… - adott ki két lemezt, míg Miki eltávolodott a zenéléstől. A zenei aktivizálódást követelő mozgalomra csak annyit reagált, hogy ugyan hízelgő az ötlet, de lehet, hogy csalódottak lennének, ha meglátnák őt, mint negyvenes, őszülő irodai alkalmazottat, aki még mindig a legutóbbi terhessége okozta pluszkilók ellen küzd…
Utolsó kommentek