Egyetlen dolog miatt tudom csak átkozni a The Smiths-t, s az a névválasztásuk beláthatatlan következményei. Mivel sikeresen bebizonyították, hogy egy jellegtelen, teljesen hétköznapi névvel is lehet maradandót alkotni elnyerve mind a szakma, mind a közönség elismerését, a hatásukra beindult egy véget nem érő verseny, hogy ki tud még hétköznapibb, még semmitmondóbb zenekarnevet kitalálni magának, az eredmény viszont… Nem csak a tucatzenekarok vesznek így el a mennyiség oltárán, de a jobbak sem tudják már úgy magukra vonni a figyelmet. Meg nem is 1983-at írunk már…
A The Artisans-nak is – A Kézművesek, milyen szellemes! – csak egy kislemez jött össze. Sophie, Paul, Derek, Andy – ennyi az összes információ, ami a lemezborítóról kinyerhető. Valamint, hogy 1992-ben követték el mindezt. A C86-os szellemiség egyik utolsó megnyilvánulása, mielőtt a britpop elnevezésű szörnyeteg letarolja a szigetországot.
Vigyázat, súlyosan addiktív a dal! Nekem is hónapokkal a meghallgatása után kezdett el csilingelni a gitárdallam a fülembe és csak dúdolgattam magam elé, hogy „I just can’t fit into the scheme of things…” (Aztán meg túrhattam végig az archívumomat, hogy vajon mi lehet ez az eszméletlenül jó szám, s vajon miért nem ugrik be elsőre az előadó neve…)
The Artisans - Jazz Serenade 7" (1992)
(A 100. poszt! Kulturált önvállveregetés…)
Utolsó kommentek