A klasszikus videóklip fogalmáról az embereknek nagy százalékban a nyolcvanas évek klipjei jutnak eszébe. Az az, MTV 1981-es megindulása által kiváltott, könyörtelen szükséglet, hogy minél látványosabb, minél költségesebb mozgóképes reklámmal támogassák meg a lemezeladásokat. És ez pár év leforgása alatt olyan látványorgiát generált, hogy nem győztük kapkodni a fejünket a számítógépes animációk, az egzotikus helyszínek és grandiózus tömegjelenetek kavalkádjában. Aztán – talán Michael Jackson nevéhez köthető, hogy – eljutottunk a tíz perces mini-mozikig, amikor egy komplett kisfilmet kaptunk már, s a zene csak szimpla soundtrackké redukálódott.
Na, nekem nem ez jut eszembe a klasszikus videóklipről. Én ilyenkor inkább azokra a bájos amatőr videókra gondolok, amikor a zenekar fogta a Super 8-as kamerát és kiment az utcára, a próbaterembe, koncerthelyszínre, akárhová, és önfeledten filmezett mindent, ami a lencse elé került. Vagy megpróbáltak valami esetlen művészi kompozíciót létrehozni, ami baromi jól mutat, csak éppen nem tudod hova tenni. És ezekből a képekből süt a kor hangulata, és minden, ami az underground szinten való zenélést csodássá teszi.
Íme, egy példa erre 1988-ból, a Jesse Garon And The Desperadoes-tól:
Utolsó kommentek