Még az első Sziget-fesztiválok egyikén történt. (Akkor még nem sátrakban voltak a koncerthelyszínek, akkor még voltak koncertek hajnali kettő után, és még voltak fiatal amatőr zenekarok…) Egymagamban ténferegtem hajnalban az első busz indulására várva, amikor a blues-színpadon egy fiatal együttes kezdett bele valami rémületesen sablonos blues-intróba. Már épp menekülőre fogtam volna a dolgot, amikor egy hirtelen „one-two-three-four”-váltással átcsaptak punktempóba. Én ott ragadtam, és egy kitűnő 40 perces produkciónak lehettem így tanúja.
A zenekar a MÁK (Megállóhelyek és Átszállási Kapcsolatok) volt, akik a 77-es punkhoz a magyar underground legszebb hagyományait idéző szövegeket társítottak. Az utóbbiért felelős énekes (Nagy Sándor, aki látásból ismerős volt, aztán rájöttem, pár évfolyammal felettem járt a suliban) fehér ingben, hányavetin cigarettázva a régi Pajor Tamás józanabb pillanatait idézte fel bennem.
Nem voltak ők nagy megfejtők, de mivel én meglehetősen keserű szájízzel figyelgettem akkoriban a magyar punktörténéseket, a MÁK felfedezése felüdülésnek számított. (Aztán az énekes Amerikába költözött, az új énekes szájából meg már nem hangzottak hitelesnek számomra a régi dalok. Stúdióalbumaikat már meg sem hallgattam, pedig rögzítésre került minden régi számuk)
Utolsó kommentek