Az Unrestet emlegettem már néhányszor, legutóbb a januári első posztban, ezért ideje, hogy Mark Robinson is megkapja a maga kis bejegyzését. Noha jó pár Unrest-dalnak helye van a szívem csücskében, az albumaikat kevésbé érzem egységesnek, ezért inkább a feloszlás utáni projektet, az Air Miamit választottam főszereplőnek.
Mark Robinson fura egy figura. Tinédzserkora óta írja megszállottan a dalait, s mivel gründolt is magának egy kiadót (Teenbeat Records), gyakorlatilag mindent ki is ad. Az Unrest vége után ketten maradtak Bridget Cross-szal, s mivel lendületben voltak, Air Miami néven zenélgettek tovább. Szerencsénkre működött közöttük valamiféle demokrácia, mert így Bridget törékeny dreampop-költeményei is szépen érvényesülhettek Mark két percet alig meghaladó, fanyar és pattogós indiepop-slágerei mellett. Egyetlen albumuk annyira tökéletes, hogy megérne egy dalt dal után aprólékosan kielemző írást is, melyben hosszasan elmélkednék az olyan zseniális sorokon, mint a „please, please someone kill me soon”, vagy a „hey, hey, I’m gonna fuck you up today”…
De inkább csak megelégszem annyival, hogy ideillesztem ízelítőnek az 1994-es foci vb (egyáltalán nem hivatalos) dalát és egyben tisztelgünk a tavalyi női foci vb hősei előtt is:
(Update: A music is my radar egy hosszabb írással tiszteleg hősünk előtt).
Utolsó kommentek